A családból való kiemelés traumája

A családból való kiemelés egy gyermek számára rendkívül nehéz és fájdalmas élmény. Egy gyermek ilyenkor elveszíti a biztonságot, az otthont és a családját. Ez a trauma sok éven át elkíséri az embert, mély nyomokat hagyva a lelkében.

Emlékeim a kezdetekről

Hét éves voltam, amikor eljött értem egy rendőr. Nem értettem, mi történik, csak azt éreztem, hogy valami rossz dolog történik. A szüleim otthon maradtak, én pedig egy idegen intézetbe kerültem.

Az első napok félelemmel teltek. Nem ismertem senkit, és nem tudtam, mi vár rám. A gondozók igyekeztek segíteni, de én csak sírtam és sírtam.

A kopár intézet

Amikor először megláttam az intézetet, megdöbbentem. A szürke, kopott falak és az üres, sivár kert idegennek és barátságtalannak tűntek. A bejáratnál egy gondozó fogadott, szigorú arckifejezéssel. Csak annyit kérdezett: „Te vagy az új gyerek?” Miután igent mondtam, biccentett, és megmutatta a szobámat.

Egy négyágyas szobába kerültem három idegen gyerek mellé. A fehér falak és az egyszerű bútorok hideg, rideg érzést keltettek. Az intézet inkább egy börtönre hasonlított, mint egy otthonra.

A gyerekek eleinte méregettek, kérdezgettek, miért kerültem be. Egyikük azt mondta: „Innen nincs kiút. Ne is reménykedj!” Ez a mondat mélyen belém vésődött. Később néhány gyerekkel elkezdtem barátkozni, de mindannyian ugyanazt az elveszettséget és magányt éreztük.

Védekező mechanizmusok

Az intézetben eltöltött idő alatt elkezdtem védekező mechanizmusokat kialakítani. Úgy gondoltam, ha nem kerülök közel senkihez, akkor nem is bántanak.

• Érzelmi bezárkózás: Nem akartam másokkal kapcsolódni, féltem a megbántástól.
• Önmagam hibáztatása: Úgy hittem, hogy a szüleim elhagytak, mert rossz gyerek voltam.
• A gondozók kerülése: Nem bíztam bennük. Ha a saját szüleimnek nem kellettem, hogyan hihettem volna, hogy másoknak fontos lehetek?

Magatartási problémák

Az érzelmi zárkózottság és a bizalmatlanság magatartási problémákhoz vezetett:

• Gyakran verekedtem a többi gyerekkel.
• Nem tartottam be a szabályokat.
• Úgy éreztem, hogy a rendszer ellen kell harcolnom.

Ez egyfajta túlélési mechanizmus volt: egyedül éreztem magam a világban, és úgy gondoltam, csak magamra számíthatok.

Az igazságtalanság érzése

Nem értettem, miért pont velem történt mindez. Miért kellett elszakadnom a szüleimtől? Miért kellett egy idegen helyen élnem?

Úgy éreztem, hogy az élet igazságtalan. A gondozók gyakran kiabáltak velem, és azt mondták, hogy rossz gyerek vagyok. Sokszor hallottam: „Belőled úgysem lesz semmi.” Egy idő után elhittem, hogy igazuk van.

A remény szikrája

A fordulópontot egy gondozó jelentette, aki másképp látott engem. Ő mindig kedves volt, és soha nem mondott rosszat. Azt mondta: „Rossz gyerek nincs. Minden gyerekben van érték.”

Ez a mondat mély hatást gyakorolt rám. Amikor 12 éves lettem, elhagytam az intézetet, és egy nevelőcsaládhoz kerültem.

Új kezdet a nevelőcsaládban

A nevelőcsaládom szeretetet és biztonságot adott. Velük kezdtem megérteni, hogy érdemes szeretni és szeretve lenni. Az ő támogatásukkal sikerült feldolgoznom a múltam traumáit, és újra bízni az emberekben.

Miért fontos a támogatás?

A családból kiemelt gyermekeknek hatalmas szükségük van segítségre:

• Rendszeres kapcsolattartás egy megbízható gondozóval vagy terapeutával.
• Szociális támogatás: Lehetőségek a kapcsolódásra más gyerekekkel és felnőttekkel.

A megfelelő támogatás segít a traumák feldolgozásában és az egészséges felnőtté válásban.

Összegzés

A családból való kiemelés fájdalmas és összetett folyamat. Azonban a megfelelő gondoskodás, szeretet és támogatás lehetővé teheti a gyermekek számára, hogy új esélyt kapjanak az életben. Minden gyerek megérdemli, hogy biztonságban és szeretetben nőjön fel. Ez a mi felelősségünk, hogy segítsünk nekik elérni ezt a jövőt.