A családból való kiemelés egy nagyon nehéz élmény egy gyermek számára. Elveszíti a biztonságot, az otthont és a családját. Ez a trauma sok éven át elkíséri az embert.

Emlékszem, még csak 7 éves voltam, amikor az a rendőr eljött értem. Nem értettem, mi történik, csak annyit tudtam, hogy valami rossz. A szüleim otthon maradtak, és én egy idegen intézetbe kerültem.

Az első napokban nagyon féltem. Nem ismertem senkit, és nem tudtam, mi lesz velem. A gondozók próbáltak segíteni, de én csak sírtam és sírtam.

A kopár intézet

Amikor először megláttam az intézetet, nem hittem a szememnek. A falak szürkék és kopottak voltak, a kert pedig üres és sivár. A bejáratnál egy gondozó állt, aki szigorú arckifejezéssel nézett rám. Megkérdezte, hogy én vagyok-e az új gyerek, és amikor igent mondtam, csak biccentett. Négy fős szobába kerültem elhelyezésre három idegen gyerek mellé, ahol négy ágy egy asztal és néhány szekrény volt. A falak fehérek voltak, de az egész szobában egy szín sem volt. Az egész intézet olyan volt, mint egy börtön. Hideg, rideg és barátságtalan. Ez a kopár, sivár környezet csak még jobban súlyosbította a rossz érzéseimet. Úgy éreztem magam, mint egy idegen egy idegen világban. A gyerekek méregettek az elején, kérdezgettek hogy miért kerültem be, majd elmondták hogy innen nincs kiút, ne is reménykedjek. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, és féltem, hogy soha nem fogom látni újra a szüleimet. Később kezdtem megbarátkozni néhány gyerekkel. Ők is úgy érezték magukat, mint én: elveszettek és magányosak. Együtt próbáltunk túlélni ezt a nehéz időszakot. Közben a szüleimről semmit sem tudtam. Próbáltam őket elérni, de nem sikerült. Ez még jobban elszomorított.

Védekező mechanizmusok

Az intézetben töltött idő alatt elkezdtem védekező mechanizmusokat kialakítani, hogy megvédjem magam a következő csalódásoktól. Ha nem kerülök közel senkihez nem is tud bántani senki gondolatmenet alapján. Először is elkezdtem bezárkózni magamba. Nem akartam másokkal kapcsolódni, mert féltem, hogy újra megbántanak. Saját magamat hibáztattam a történtekért. Azt hittem, hogy én vagyok a hibás abban, hogy a szüleim elhagytak. Én tehetek róla, mert biztos rossz gyerek voltam. Kerültem a gondozókat . Úgy éreztem, hogy ők csak rosszat akarnak nekem. A szeretetükre pedig nem vágytam hiszen ha a saját szüleimnek nem voltam jó ugyan kinek kellenék.

Magatartási problémák

Ezek a védekező mechanizmusok gyakran magatartási problémákhoz vezettek. Elkezdtem verekedni a többi gyerekkel, és nem fogadtam el a szabályokat. Úgy éreztem, hogy a rendszer ellen harcolnom kell. Azt hittem, hogy rosszat akarnak nekem, és hogy én vagyok az egyetlen, aki megvédheti saját magát. Úgy éreztem egyedül vagyok a világban és egyedül kell megoldanom mindent.

Nem értettem miért

Nem értettem, miért pont velem történt ez. Miért kellett elszakadni a szüleimtől? Miért kellett egy idegen intézetbe kerülnöm?

Úgy éreztem, hogy igazságtalan az élet. Én nem érdemlem meg ezt.

Rosszat akarnak

A gondozók is megerősítették ezt az érzést. Gyakran kiabáltak velem, és azt mondták, hogy én egy rossz gyerek vagyok. Sokszor elmondták, hogy belőled sem lesz semmi. Úgy éreztem, hogy igazuk van. Úgy éreztem, hogy én vagyok a hibás.

Remény

De aztán találkoztam egy gondozóval, aki másképp látott. Ő mindig kedves volt hozzám, és megpróbált segíteni. Ő volt az első ember, akiben megbíztam. Ő volt az első ember, aki azt mondta, hogy rossz gyerek nincs és minden gyerekben van érték. Amikor 12 éves lettem, elhagytam az intézetet. Egy nevelőcsaládhoz kerültem, ahol végre megtaláltam a szeretetet és a biztonságot. A nevelőszüleim segítségével sikerült túltennem magam a traumán. Megtanultam, hogy érdemes szeretni és szeretve lenni.

Fontos, hogy a gyermekek, akiket kiemelnek a családjukból , megfelelő támogatást kapjanak. Segítségre van szükség ahhoz, hogy túltegyék magukat a traumatikus élményeken, és egészséges felnőttekké váljanak. Ez a támogatás sokféle formában megvalósulhat. A gyermekek számára fontos, hogy rendszeresen találkozhassanak egy olyan gondozóval vagy terapeutával, akiben megbízhatnak, és aki segít nekik megérteni a történteket. Fontos a szociális támogatás is, azaz hogy a gyermekeknek legyenek lehetőségeik kapcsolódni más gyerekekhez és felnőttekhez. A családból való kiemelés egy nehéz és összetett probléma. Fontos, hogy a gyermekeket és a családokat megfelelő módon támogassuk, hogy túl tudjanak jutni ezen a nehéz időszakon.